Rabszolgák Rómában

Falfestmény Hadrianus császár korából

Hadrianus és kora

Midőn Kr. u. 117-ben meghalt Traianus, a trón örököse Publius Aelius Hadrianus lett. Családja a picenumi Adriából eredt, de már századokkal előbb kivándorolt Hispaniába és Italicában telepedett le. Hadrianus a meghalt császár unokatestvérének volt a fia, s trónutódlási jogát tehetségén és az eddig viselt hivatalokban kifejtett buzgalmán kívül Plotina császárné kegye is támogatta. 

Traianusnak nem voltak gyermekei; a Senatus és a polgárság kész volt elfogadni bárkit, akit a császár örökösének kijelölt; s bár azt hitték, hogy választása Lusius Quietusra, legkiválóbb vezérére fog esni, sem a katonaság, sem a nép nem elégedetlenkedett, midőn Plotina kihirdette, hogy a császár szeretett rokonát halálos ágyán fiává fogadta.

Traianus hamvait Rómába vitték és oszlopának talapzatában helyezték el. Hadrianus mindaddig a keleti táborban maradt, míg a forrongásokat a különböző vidékeken el nem nyomta. Gyorsan döntött a fölött is, hogy a birodalom keleti határa ismét az Euphrates legyen. Mérsékletre valószínűleg Augustus régi politikája buzdította, s így Róma keleti birtokait illetőleg a régi hagyományhoz tért vissza. Ebbéli intézkedéseire fordította a 117. év hátralevő hónapjait. 

A következő évben megjelent Rómában, hol a Senatus Traianus diadalaiért triumphust (nagy diadalmenet) szavazott meg neki. Uralmát nagy mérséklettel kezdte meg; rendkívüli tiszteleteket visszautasított; az adóhátralékosoknak elengedte tartozásukat; a szegény itáliaiakat támogató alimentatiókat nagy alapítványokkal szaporította. Nagy műveltsége és sokoldalú tehetsége oly tevékenységgel párosult, hogy majdnem Julius Caesarra emlékeztetett. 

Több vidéken személyesen állott legiói élén, meglátogatta a birodalom összes provinciáit, s utazásának nyomát nagy középületek és közigazgatási intézkedések jelölték. Üldözte az emberáldozatokat, s megtiltotta, hogy a rabszolgákat uraik ok nélkül megölhessék. Nemcsak a Keleten kellett zavargásokat elnyomnia; a Birodalom békéjét más provinciák is háborgatták. 

Mauretania lázongani kezdett; Britannia északi határai sokat szenvedtek a caledonok támadásaitól; a szarmata roxolanusok át akartak kelni Dacia és Moesia határfolyóin. Traianus hódításai a Dunán túl a legbarbárabb vidéken terjesztették a római műveltséget; az új tartományt három oldalról is fenyegették a szomszéd törzsek, melyeket Traianus is csak ajándékokkal tarthatott féken. Midőn ez sem használt, Hadrianus legiói élére állott. De alig hagyta el Rómát, midőn hírül hozták, hogy otthon nagy összeesküvést fedeztek fel élete ellen. 

Az elkeseredett Lusius Quietus szövetkezett három előkelő senatorral, Domitius Nigrinussal, Cornelius Palmával és Publilius Celsussal, s véget akartak vetni Hadrianus uralmának. Azonban a praetorianusok (császári testőrség) vezérei az összeesküvőket elfogták és a négy előkelő férfiút kivégezték. Hadrianus tehát nem tarthatta meg szavát, hogy uralma alatt nem fog senator vére folyni. Hadmenete a roxolanusok ellen sikeres volt; Daciát többé nem merték Hadrianus életében háborgatni.

Hadrianus nem maradt sokáig Rómában, hanem birodalmának beutazására indult, s ez első ízben 121-től 126-ig tartott. Gallián át fölkereste a germaniai határokat, ő szorgalmazta a római limes befejezését. Innen a britanniai provincia északi határát látogatta meg s a caledoniaiak támadásainak megfékezésére utakat épített, katonai állomásokat szervezett és erős falakat emelt a Solway öböltől a Tyne torkolatáig (Vallum Hadriani: Hadrianus fala). E folyón hidat is épített, s mellette alakult a róla elnevezett katonai colonia, Pons Aelius (Newcastle). 

A provincia székhelye Eburacum (York) lett, s északra sok vár védte a letelepülőket, akik a bányák kiaknázásához fogtak. Hadrianus Britanniából Galliába, majd Hispaniába utazott; azután a Földközi-tengert áthajózva Mauretania lázongó lakosait csillapította le. Még nagyobb utat tett meg innen sietve, hogy a keleti határokon is biztosítsa a nyugalmat. Úgy látszik, Chosroës ingadozó politikát követett, s a keleti provinciáknak meg kellett mutatni, hogy a római császárnak éber szemei vannak. Chosroës kénytelen volt megígérni, hogy nem fogja többé háborgatni birtokaiban. 

Hazatérve a császár meglátogatta Kis-Ázsiát, de a leghosszabb ideig Görögországban, főleg Athénban tartózkodott. Ez a város volt műveltségének, művészi és archaeologiai hajlamainak megfelelően legkedvesebb tartózkodási helye. 

A 125. évben az archoni méltóságot is elvállalta, a várost ellátta szabadalmakkal és fényes középületekkel; de a közgazdaságilag elernyedt Achaián és a megfogyott lakosságú Peloponnesoson is iparkodott segíteni. Bejárta a görög szigeteket és a szomszéd tartományokat; valószinűleg ekkor fejlesztette nagyvárossá Thrakiában a Hebrus (Maricza) mellett a régi Uskudama nevű telepet, melynek azóta Hadrianopolis (Drinápoly, törökül Edirne) a neve. 

126-ban visszatért Rómába, ám két év múlva fölkereste Carthagót, s 129-ben újra nagyobb keleti útra indult. Ekkor ünnepelte meg Athénben hosszasabb tartózkodása alatt annak a hatalmas épületnek a befejezését, melyet még a Peisistratidák kezdtek meg, s melyet most az olymposi Zeus tiszteletére és a philhellén császár apotheosisára szenteltek föl. E monumentális alkotásból, az Olympieionból, csak egynéhány oszlop és oszloptöredék maradt fönn az akropolis délkeleti oldalán. 

Hadrianus e nagy templomtól az Ilissos folyó felé gyönyörű villanegyedet alkotott, melybe a templom közelében egy díszkapu vezetett. Megalapította a panhellén Zeus tiszteletére a Panhellenia nevű ünnepet, mely alkalommal egy Panhellenion nevű gyönyörű templomban kívánta egybegyűjteni az összes görögség képviselőit. Ez intézkedésének célja az volt, hogy a régi amphiktyoniák helyében új szervezet ápolja a görög nemzeti és vallásos érzületet, s hogy Athén ismét visszanyerje régi vezérszerepének legalább látszólagos varázsát.

Második nagy utazásában meglátogatta Antiochiát, s Alexandriában 131-ben hosszabb ideig tartózkodott. Ezidőtájt több helyütt lázongtak a zsidók; de midőn a császár az elpusztult Jeruzsálem helyére Aelia Capitolina nevű coloniáját alapította, Palaestina kétségbeesett lázadásban tört ki (132-134). 

Bármennyire megritkult is Vespasianus és Titus pusztításai alatt e tartomány lakossága, az elmúlt hatvan év alatt a zsidók erőben és számban meggyarapodtak. Mozgalmuk élén utolsó nemzeti hősük, a bátor Bar-Kochba (a csillag fia) állott, ki a régi vezérek nyomán Istentől ihletett szabadítónak hirdette magát. Oldalára a zsidók legnagyobb tudósa, az agg Akiba kötötte a kardot, s az utolsó próféta áldásával indult a római legiók ellen. A zsidók nagyon föl voltak bőszülve Hadrianus ellen s proselytának tekintették, amennyiben a császárt archaeologiai érzéke minden vallás és régiség megismerésére sarkalta, s érdeklődéséből azt következtették, hogy az ő hitüket tartja igaznak. Midőn forrongásuk elnyomására kiadott rendeleteit végre akarták hajtani, gyújtó beszédeket tartottak ellene; de midőn a lázadás elfojtását legügyesebb vezéreire bízta, Bar-Kochba nem fejthetett ki sikeres ellenállást. 

Mind a két fél nagy kegyetlenségeket követett el, de a zsidók gyöngébbnek bizonyultak. Bármily halálmegvetéssel küzdött is vezérük, Bether ostrománál nagy vereséget szenvedett és maga is elesett. Ugyanekkor Akiba is fogságba került s megölték. Palaestina lakossága ismét megritkult, s a szerencsétlen nép végképen szétszéledt. 

A császár Aelia Capitolinát ismét fölépítette; a szent templom romjai között oltár emelkedett Juppiter tiszteletére, s a hagyomány szerint Venus tisztelete alakult meg azon a helyen, hol Jézus kereszthalált szenvedett. Hadrianus nem akarta sérteni a keresztényeket, kiket hű alattvalóknak tartott, s a kiket mind politikai érzületüknél, mind hitelveiknél fogva a zsidóktól megkülönböztetett. Gátat is vetett az üldözéseknek. 

Athéni hosszas tartózkodása alatt a keresztény tanítók azon élénk érdeklődésre támaszkodva, mellyel a gondolkodás szembenálló irányait megismerni iparkodott, hozzá mint az igazság kutatójához intézték szózatukat. Meg kell ugyanis jegyeznünk, hogy hitelveik, melyeket a be nem avatottak még Rómában is a görög philosophia hajtásainak tekintettek, Athénben egyenesen az iskolák hatása alatt keletkezett vallás színében tűntek föl.

Míg Hadrianus Athénben a legmagasabb problémákkal foglalkozott, addig hosszas alexandriai tartózkodása alatt inkább a régiségek és babonák iránt érdeklődött. A múzeum tudós testületének vitái kicsinyesebbek voltak, mint aminőket az athéni philosophiai iskolákban hallott; de a rómaiakat mindig vonzotta Egyiptom sajátszerű civilizációja, régi történetének titokzatossága, s nagyon bántotta őket a császári rendelet, mely minden előkelő rómainak megtiltotta, hogy a tartományban engedelem nélkül letelepedhessék, vagy csak meg is látogathassa a vidéket. 

A tartományt mint Róma éléstárát, a császárok saját külön birtokuk gyanánt kezelték, s egy római lovagra bízták közigazgatását. Visszatartották a rómaiakat a vidéktől már csak azért is, mert a lakosság mindig hajlott a zavargásokra. Alexandriában a görögök, zsidók és a bennszülött koptok állandóan civakodásban éltek, s ez utóbbiak nagyon érzékenyek voltak vallásuk és szertartásaik dolgában. 

Az ide látogató rómaiak nem igen tisztelték azon mysteriumokat, melyekben teheneket, macskákat és krokodilusokat imádtak; viszont az alexandriaiak lenézték az ifjabb népet és felületes műveltségét, s nagyon könnyen sértegették vagy gúnyolták tagjait. 

Nem hízelgett nekik a kegy, amellyel tudósaikat Hadrianus elhalmozta, sem az érdeklődés, mellyel csodáikat szemlélte, midőn meglátogatta a pyramisokat és az egyik Memnon-kolosszus fejére véste a nevét. Kinevették fájdalmáért, melyet kedvencének, az ifjú Antinousnak halála miatt mutatott, midőn ez akár véletlenűl esett a Nilusba, akár önként áldozta föl életét, hogy a császár megszabaduljon kínzó betegségétől. 

Hasonló tiszteletlenséggel bántak vele Antiochia polgárai is. A léha nép gúnyt űzött belőle; azzal gyanúsította, hogy Plotinával bűnös viszonyban élt s ennek köszönhette trónját. A császár azért csak rövid ideig tartózkodott itt, s talán bosszankodása miatt nem ajándékozta meg a várost épületekkel, aminőket mindenütt emelt, a hol útjában megállapodott. Antiochiából ismét Athénba ment s huzamosabb ideig élvezte tudományos és művészeti társaságát. Valószínűleg 134-ben tért vissza Rómába s többé nem is hagyta el Itáliát. 

A birodalom székhelyét számos emlékszerű alkotással gyarapította; némelyikük ma is fönnnáll és magasröptű szelleméről tanúskodik. Róma és Venus temploma Titus diadalíve mellett ma már csak romjaiban látható; ép állapotában a fővárosnak valószínűleg legnagyobb temploma volt. 

Az Angyalvár, vagyis Hadrianus mausoleuma, melyet testi maradványainak megőrzésére emelt a Tiberis jobb partján, s a mely sokkal nagyobb volt a Julius-család mausoleumánál az átellenes parton, ma is egyik legfenségesebb emléke a Birodalom nagyságának; habár nehéz képzeletünkben helyreállítani a mai Angyalvár régi alakját, mely oszlopos rétegekben vékonyult fölfelé, s legtetején istenített építőjének érczszobra állott. 

Egyik legnagyobb alkotása volt Tibur mellett épített nyaralója, egy rengeteg épületcsoport, melyben mindent utánzott, a mi érdekeset archaeologus szenvedélye utazásai közben megkedvelt. Hadrianus mint régi épületek restauratora is nagy érdemeket szerzett; helyreállította Augustus templomát, Agrippa fürdőit, a Pantheont és egyéb régi épületeket. Szerette egyetemes műveltségét fitogtatni, s különösen építészeti ismereteire volt hiú. Épületterveit veszedelmes volt bírálni, s a hagyomány szerint korának legnagyobb mestere, Apollodoros csak azért szenvedett halált, mert udvariatlan megjegyzéseket kockáztatott alkotásaira. 

A rhetor Favorinus levonta a császári szeszély következményeit; egy grammatikus vitában Hadrianus érveivel szemben elhallgatott, s midőn okát tudakolták, azt felelte: „Bajos harminc legió urával vitatkozni.” 

Nem ismerjük annyira e korszak belügyeit, hogy biztonsággal megindokolhatnánk, miért fogadta fiául és vette maga mellé uralkodótársul 136 Augusztus havában Lucius Ceionius Commodus Verust. Katonái hívek maradtak hozzá, s nem kellett félnie, hogy trónkövetelő lép majd föl ellene. A senatus tagjai is szerették, a nép sem volt vele elégedetlen. 

Ha a kormányzás terhe miatt volt szüksége munkatársra, akkor Verusban nagyon csalódott, mert léha természete nem volt munkára hajlandó. Inkább személyes kegyeltje lehetett; de midőn a kormányon tehetetlennek bizonyult, Hadrianus nem titkolta el elégedetlenségét. Szerencsére Verus csak két évig élt. 

Halála után Hadrianus rögtön uralkodó társat nevezett ki; a senatus vezérembereit összehíván, értésükre adta, hogy ezúttal egy idősebb és elismert tehetségű férfiúra, Titus Aurelius Antoninusra esett választása, mit azok szívből helyeseltek. Minthogy azonban Antoninusnak nem voltak fiúgyermekei, Hadrianus megkívánta tőle, hogy fogadja örökbe nőtestvérének fiát, Marcus Annius Verust, valamint elhalt uralkodótársának fiát, Lucius Verust (138 Februárius). Az előbbi már nagy reményekre jogosító ifjúvá serdült, a másik még csak gyermek volt.

Ez intézkedése után Hadrianus csak pár hónapig vonszolta betegségtől sanyargatott életét. Ennek tulajdonítható, hogy uralma vége felé ingerlékenysége kegyetlen tettekre ragadta, melyek miatt ártatlan emberek is szenvedtek halált. Minthogy az orvosok nem segíthettek baján, bűvös szerekhez folyamodott s gyakran gondolt öngyilkosságra is. 

Végre 138 július 10-én Baiaeban meghalt.

forrás:rómaikor.hu