GUSTAVE MOREAU

OIDIPUSZ ÉS A SZFINX 

Gustave Moreau
francia szimbolista festőművész
(Párizs, 1826 április 6.- Párizs 1898 április 18.)

"A hagyományosan szimbolista festőként emlegetett Moreau ezen a festményén kifejezetten a preraffaelita művészek látásmódját alkalmazza, amire nincs is más ennyire jellegzetes példa az életművében. Az angol preraffaelita mozgalom festői visszautasították az akadémiai festészet gyakorlatát, amely alapvetően Raffaello művészetén alapult, s az őt megelőző itáliai festőket választották példaképként. A preraffaeliták előszeretettel gyakorolták az emberalakok rendkívül részletes, realisztikusan pontos ábrázolását, az erős színeket, ugyanakkor az érett reneszánsz festészetének elutasításával lemondtak a perspektíváról, így festményeik az előtérbe tolt alakokat a térbeliség hangsúlytalanná tételével ábrázolják. Ha ismerjük Ingres és Fabre festményét, illetve feltételezhető előképüket, akkor láthatjuk, hogy a vázarajz két dimenzióra szerkesztett látványa pontosan illeszkedik a preraffaelita térábrázoláshoz, amit a két főalak rendkívüli kidolgozottsága, ugyanakkor a szintén tipikus élettelenség jellemzi – mintha az összes preraffaelita képalak John Everett Millais halott Ophéliáját idézné.
Moreau kompozíciójában Oidipusz teste enyhén szembefordul a kép nézőjével, sima csípője gyönyörű, bár furcsa módon inkább aszexuális kontraposztban billen meg, feje pedig hajszálpontos profilba fordul, ahogyan a Szfinxé is, a férfiéhez egészen közel kerülve. A két gemmaportrét természetesen a tekintetük kapcsolja össze, ám ezen a festményen nemcsak a tekintetek, hanem a testek is összekapcsolódnak, túllépve a rámutatás gesztusán. A Szfinx éppen ráugrott Oidipusz testére, mellső lábaival a férfi mellkasán keresztül futó tegezbe kapaszkodik karmaival, a bőrbe hatoló karmok kegyetlenségének ábrázolásáról, úgy látszik, lemondott a festő. A hátsó lábak ábrázolása is hasonlóképpen kigondolt, sőt, praktikus: a Szfinx a hátsó jobbjával éppen úgy támaszkodik meg Oidipusz bal combján, hogy megtartsa az ágyékot fedő zöld kelmét. Teste kopószerű, rendkívül izmos, de kicsi, angyalszerű szárnyai és kislányos mellei között hangsúlyosan női fej látható, haját míves tiara szorítja hátra. Ha összekapcsolódó tekintetüket kellene megfejteni, akkor nem hatalmi viszonyt, nem tudást, nem a legyőzés vágyát látom a szemükben, hanem sokkal inkább az értetlenséget, ami nekem, a kép nézőjének alapvető befogadói tapasztalat ebben az esetben. A kép alján az Ingres-nél már megismert lábfejhez egy görcsösen kapaszkodó kéz is társul, ami kicsit megzavarja a kompozíció megtervezett, szinte akrobatikus kiegyensúlyozottságát Oidipusz erőmutatványával.

Senki hát halandó embert, ki e földön várja még
végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete
kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.”

 (Oidipusz, a látás és a hibrid test bizarr csodája)